Erdő

Már órák teltek el azóta, hogy Seth és Regina összemelegedtek a szemem láttára, de még mindig nem bírtam feldolgozni. Egyszerűen nem ment. Nem hittem el, hogy Seth megint így kicseszett velem. Erre nincsen szebb szó, sajnos. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, olyan érzésem volt. És mostanra ez az érzés még rosszabbá vált. Sokszorozódott a kések és a döfések száma.
A lány wc-ben szerencsére senki nem tudta meg, hogy én bőgök az egyik fülkében. Nem is tudom, mit gondoltak volna rólam, ha a tudomásukra jut. Hiszen engem olyan erősnek és törhetetlennek ismer mindenki. Én is így ismertem magamat, többek közt. De Seth megtörte a kőszívemet... hogy aztán tőrt szúrhasson belé. Hát tök logikus, nem?
A budis jelenetem után, mikor már úgy éreztem, hogy dagadtra sírtam a szemeimet, és hogy már elfogytak a könnyeim, mert nem jött több, úgy döntöttem, a mai napot kihagyom a suliból.
Mivel egy órámra sem mentem be, nem volt nehéz kivitelezni. Mondjuk Jason-nek azért tudnia kellett volna, hogy valami nem oké, de hát végül is mit várok tőle? Ő is csak egy pasi. Nem több, nem kevesebb.
Vettem egy üveg vodkát, aminek a tartalmát már félig megittam, és valahogy így köthettem ki ott, ahol most vagyok, az erdőben.
Fogalmam nem volt, hogyan jutottam el az erdő belsejébe. Arról meg pláne nem volt fogalmam, hogy hogyan fogok innen kijutni. De nem is érdekelt. Odabotorkáltam az egyik fa tövéhez, majd letelepedtem ott, és meghúztam az üveget. Nem akartam érezni semmit. Márpedig ez csak akkor lehetséges, ha olyan részegre iszom magam, hogy a detoxban kötök ki. Kb ez volt a tervem. Ott legalább teletömnének mindenféle fájdalomcsillapítóval meg nyugtatóval, aztán nem volna semmi gondom. Maximum annyi, hogy csúnyán néznének rám a suliban, de asszem azt túl élem valahogy.
Az idő szépen telt, nekem pedig a vodkás üvegem teljesen kiürült. Ennek hatására olyan részeg voltam, hogy kb magamban beszéltem már egy bizonyos ponttól kezdve. Aztán mikor azt meguntam, énekelni kezdtem. Nem tudom, mit énekeltem. Szerintem nem is volt célom egy bizonyos dalt elénekelni, csupán valamit összeköltöttem ott a magam szórakoztatására. Időközben be is sötétedett, én pedig az egészből nem észleltem semmit. Mintha már akkor is sötét lett volna, mikor idejöttem. Pedig akkor teljesen világos volt, csak számomra nem. Az egész világra sötétség borult az én szememben. Újra sírni kezdtem. Úgy tűnik, újratermelődtek a könnyeim. Kár. Igaz, először fel sem tűnt, csak az hogy valami folyik le az arcomon, aztán hallottam egy hangot. Picivel később rádöbbentem, hogy a saját hangomat hallom, ahogy zokogok. Az ember igencsak furcsa dolgokat produkál, ha részeg.
Az idő megszűnt létezni számomra, mert már egyszerűen nem voltam képes számon tartani se azt, hogy hány óra lehet - nem mintha eddig tudtam volna -, se azt, hogy milyen napszak van. Reggel, vagy este. Azt se tudtam eldönteni, hogy sírok-e avagy sem. Nagyon részeg voltam. Lefeküdtem, elnyúltam a pázsiton. Furcsa mód a finom fű illatát azt éreztem. Semmit nem érzékeltem a külvilágból, csakis a füvet. Vajon így érezhetnek a füvesek is? Mondjuk abban az esetben egy másik fűről van szó.
Behunytam a szemem. Forgott velem a világ, de mégis megnyugtató volt, hogy nem láttam semmit. Csak az a szédületes keringő, ami a fejemben játszódott le. Képek. Emlékek. Hangok. Seth. A fű illata. Majd a külvilág teljesen megszűnt számomra létezni. Talán elaludtam, talán meghaltam.

Minden pillanat gyorsabban telt el, mint ahogy annak lennie kellett volna. A levegőben alkohol bűze terjengett, s emberi önsajnálat. Nem érdekelte a lényt egyetlen pillanatra sem, még is ki ad ki magából ilyen elviselhetetlenül bűzös illatot. Semmi gondolkodás, csupán a cselekvés volt az, mi által járta elméje rejtett zugait.
Beleszimatolt a levegőbe, egy pillanatra lehunyta hatalmas sár barna szemeit, morrant egyet, s néhány pillanat múlva, már a bűzös szagok irányába csatangolt. Sorra vette a helyeket, mígnem elérkezett arra a pontra, ahonnan az illat egyre erősebben csapott a magasba, s terítette be az erdőnek azon szakaszát.
Megtorpant, s tekintetét a fűben fekvő lányra függesztette. Orrát cseppet felhúzta, hisz az a szag, kikezdte az ő érzékeny szaglását. Lassanként közelebb araszolt. Léptei alatt megroppantak hangtalan sóhajjal a fűszálak. Figyelt, ne lépjen ágakra, s ne csapjon nagy zajt. Nem akarta felkelteni a könnyű prédának ígérkező táplálékot.
Halk morranás hagyta el irdatlan nagy pofáját. Levegőt fújtatva, szippantva be leendő áldozata illatát. Fölötte tornyosodott akár valami monstrum. Feje előre lendült, hatalmas agyarai elő villantak, s kíméletlenül mélyesztette bele a lányba. Éles roppanás törte meg a csendet. A lány kulcs csontja megreccsent. Szívverése felgyorsult, majd hatalmas erejét latba vetve egyre erősebben szorította a lányt.
Ám nem élvezhette sokáig diadalittas „győzelmét” a testről elfeledett uralom által legyőzött elmén. Elsőre egy férfi állt fölötte, ragadva meg a szörnyeteget, taszítva el mellőle, majd hogy telt az idő, az ifjú egy cseppet megváltozott. Erősebb lett, s könnyű szerrel elüldözte a szörnyeteget.
A fiú odalépett a lányhoz, finoman karjába fogta, s próbálta nyugtatni. Remény élt benne, hogy a szörny nem okozott maradandó károsodást benne. Egy dologban azonban biztos volt. A lány megfertőződött.
Finoman karban fogva vitte magával hősünk, apró mosollyal arcán, hisz egy életet mentett meg a haláltól. Mosolya nem tartott soká, hiszen még a sebeket is el kell majd látnia, s elmagyarázni a lánynak, még is mi történt vele. Sok dolga lesz annyi szent.
Egy erdei házikóba vitte a lányt, hol egy puha kanapéra fektette, majd letisztította sebeit, s betakarta, majd távolabb helyet foglalt, várva mikor tér magához a lány.