Comatose

*A megjegyzés hallatán, miszerint Rafael - saját meglátása szerint - már elég jól ismeri, először valóban elmosolyodik ugyan, de aztán egyik pillanatról a másikra, újfent a komorság árnyai ülik meg arcvonásait. Elvégre, neki még ott a másik élete is... A bérgyilkos életvitele, amitől most kénytelen lesz elszakadni. Egy gyermekkel a szíve alatt esze ágában sincs halomra ölni a ég által kijelölt embereket. Ám arra vonatkozóan, hogy miként szakadhatna ki ebből a "bűvös körből", ötlete sincs. Ezt még párszor mindenféleképpen át kell gondolnia. Ráadásul még ott van a kettejük kapcsolata is... Mi lenne az ideális végkifejlet a számukra? Idővel az is szóba kerül, hogy valamit csinálniuk kellene...*
- Mire gondolsz? Mit kellene csinálnunk? - *érdeklődik, miközben fejét megtámasztja a férfi vállán.* - Összességében csak ketten tudnak róla, John és Lexy... Senki más.
*Jól esik csak így ücsörögnie, s szinte semmire sem gondolnia abban a másodpercben. Viszonozza a kapott csókot, majd akarva-akaratlanul is, egy mosoly költözik az ajkaira. Vajon Tara hűtlensége milyen következményeket von maga után, rájuk nézve?*

*Finoman cirógatta a lány vállát. A válaszon halvány mosoly szaladt keresztül arcán. Valamiért sejtette hogy egyenlőre többen nem tudják, de abban is biztos volt, a hírek hamar ki fognak szivárogni, s ez nem mehet így soká.*
-Nem tudom... talán nézhetnénk valamit... mivel a séta ki van csukva... a doki szívrohamot kapna ha szembe jönne velem az utcán.
*mosolya kiszélesedett arcán, majd néhány pillanattal később, kicsit jobban ölelte magához a lányt. Sosem gondolta volna hogy egyszer más nőt is fog majd szeretni, s nem csak Tarát. Bár vele elég csúnyán befürdött, s hatalmas csalódás volt ez számára. *
-Bár, én szívesen sétálnék...aztán legfeljebb fellocsoljuk a dokit.
*villantott meg egy mosolyt, s lassan elengedte a lányt, felkelt, s az ablakhoz sétált. Kipillantott rajta, nekitámaszkodott a párkánynak. Annyi mindent akart mondani, de valahogy mégsem jött egyetlen szó se a szájára. Elapadt, mintha ott sem lett volna. Megnémult.
Még egy darabig állt ott, majd megfordult, s leült egy fotelba. Kezét ajka elé emelte, s néhány pillanattal később kitámasztotta állát.*
-Kíváncsi vagyok meddig marad titok a titok...*mormogta, majd a nőre pillantott, arcán egy apró bujkáló mosollyal.*

*Igazság szerint, meg tudná szokni, hogy egész nap csak itt ücsörögjön Rafael mellett, s az ég egy adta semmit ne csináljon semmit. Még az orvoshoz sincs kedve elmenni... Pedig hol van az még? Több hétnek is el kell telnie, mire odáig eljut... Mindegy, most nem akar erre gondolni. Figyeli, amint a férfi feláll, s az ablakhoz sétál. Szívesen utánamenne, csakhogy a testében növekvő édes teher valahogy igencsak megnehezíti a dolgát ezen a téren... Így aztán, jobb ötlet híján, kénytelen ülve maradni. Valójában, még mindig nem akarja elhinni, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges... Mármint: pár hónappal ezelőtt még ki nem állhatta ezt az embert, kígyót-békát kiabált rá, s elhordta mindennek a háta mögött, erre tessék... Most itt ül a Blackstone-villa nappalijában, s ugyanazt az embert nézi. Csakhogy, most nem a keménykezű ügyvédet, a főnökét látja benne, hanem sokkal inkább a születendő gyermeke apját. Valakit, akitől az élete is függhet, akár. S nem csak ez okozza fejében a zavart, hanem a tény is, miszerint, kár volna letagadnia: beleszeretett ebbe a férfiba. Persze, jogilag, meg morálisan nézve, már semmi akadálya sem lenne annak, hogy valamivel komolyabbá tegyék a kapcsolatukat, a maga részéről egyáltalán nem biztos, hogy kész lenne erre. Gyorsan elhessegeti ezeket a gondolatokat, majd egyszer csak megszólal*:
- Felőlem akár el is mehetünk sétálni... Nem hiszem, hogy a doktor úr éppen most készülne egy könnyű sétára ezen a környéken. Vagy igen? - *vonja fel a szemöldökét, és egyszeriben kirobban belőle a nevetés. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan! Amikor Rafael leül az egik fotelba, megintcsak egy olyan téma kerül terítékre, amivel nem nagyon tud mit kezdeni, az az igazság. Mielőtt válaszolna, még viszonozza a mosolyt*:
- Szerintem, amint beteszem a lábam az irodába, mindenki tudni fog róla. Már nem igazán lehet rejtegetni az állapotomat, bár... Tehetünk egy próbát, hogy vajon meddig tudjuk őket félrevezetni. Gyanítom, nem sokáig.

*Halványan elmosolyodott a lány szavaira. Tudta hogy ez nem csak egy szokványos kis apróság, hanem tényleg igazán kellene sétálnia. Hisz eddig sehova sem engedték el. Nem tehette azt amit akart, hála annak a francos golyónak, amit kapott. Kishilyán ott maradt, de még időben vitték be a kórházba. Na bumm... ez van.
Odasétált a lányhoz, letelepedett mellé, s egyenesen annak szemeibe tekintett. *
-Menyünk. Már úgy is csömöröm van a bezártságtól.
*meg persze azt sem kell tagadni, tudta hogy itt ezen a helyen senki sem lakik kollégái közül, akik veszélyt jelentenének erre a kis titokra. Erre a kapcsolatra. Felkelt, s kezét a lány felé nyújtotta.*
-Ha megtudnák a dolgot, furcsa dolgokat kezdenének el fecsegni. Jó eddig sem volt valami jó hírem...de tudod mit? Nem érdekel...had tudják meg!!*jelentette ki, majd felsegítette a lányt, átkarolta derekát, s csókot hintett annak ajkaira. Szerette a lányt. De a szót magát nem mondta ki. Megtartotta magának, mint életében már oly' sok mindent.
Azt is tudta, az, aki lelőtte, nem marad sokáig börtönben. Ez van, ha az embernek cefet jó kapcsolatai vannak mindenfelé...*
-Gyere...járjunk egyet.