LA Gimnázium

*Tony volt életem egyik biztos pontja. Ki mellett nem éreztem úgy, hogy be kell lőnöm magam ahhoz, hogy boldog legyek, vagy éppen valami izgalmas dolog is történjen velem. Mikor hozzám ér, kiráz a hideg, de nem az undor miatt. Olyan kellemes borzongás ez, amitől az ember nem tud, s nem is akar megszabadulni. Apró puszit nyomtam ajkára, miből ő csókot fabrikált. Igaz rövidke volt, még is emlékeket ébresztett fel bennem. Mikor rájöttem mit érez irántam, egyszerűen megállhatatlan késztetés volt számomra, hogy én is tegyek ez ügyben valamit. És akkor minden ment magától, mint a karika csapás.
Lassanként menni kellett, hiszen az óra lassan kezdetét veszi.*
-Kellenek a titkok Tony... máskülönben az élet fabatkát sem ér. Akkor hol lenne belőle az élvezet, és az izgalom?*felvontam szemöldököm, majd egy darabig a kezét fogva mentem vele, majd csak a terem előtt engedtem el kezét. Játékosan rá mosolyogtam, enyhén oldalra billentettem fejemet, dobtam felé egy puszit, s bementem a terembe.
Elfoglaltam szokásos helyem az ablak mellett, feldobtam lábaimat az asztalra, s bambultam kifelé, mígnem megpillantottam Tony-t amint egy padra telepedett le. Mosolyom kicsit kiszélesedett, majd elővettem egy könyvet, s úgy tettem, mintha nagyon belemerültem volna. Pedig szó sem volt erről az egészről.
A tanár még nem jött be. Mintha nem is lett volna jelen. Vagy talán még is? Bár ezt sosem lehet tudni. Főleg nem egy olyan helyen, mint az iskola. Sosem tudhatod mikor toppan be a tanár az ajtón. Olyan ez, mint az otthonom. Ott is mindig vigyáznom kell mit is teszek.*

Azt hiszem, tegnap kicsivel többet ittam a kelleténél. Fejfájósan ébredtem, és szédülve ténferegtem be a suliba is. Ja, és reggeli gyanánt még rókáztam is egy sort, ami nálam nagy szó, mivel nem szokásom, de most összejött. Lehet, hogy elkaptam valami nyavaját. A franc se tudja, mindegy is. Lényeg a lényeg, ma nem vagyok annyira formámban, mint máskor. Pláne, hogy halálra unom magam. Érdekes módon senkivel sem találkoztam a társaságból, ami fura, mert eddig szinte soha nem volt egyszer sem olyan alkalom, hogy ne lógna valamelyikőjük folyton a közelemben. Én vagyok a központi ember, az alfahím, a falkavezér, vagy ahogy tetszik. Annyi a lényeg, hogy én tartom össze akaratlanul is a társaságot. És hát ilyen még nem volt, hogy egy ember sincs itt. Fogalmam nincs, hol lehetnek. Pedig nem mondhatni, hogy korán érkeztem a suliba. Pár perc múlva csengetés és sehol senki. Mármint az én bandámból. Ja és a másik vicc... Pár perc múlva csengetnek, és én itt ülök bent a tanteremben(!), ami nálam nem normális. Ugyanis köztudott, hogy Jason Garwin mindig késik, vagy az utolsó pillanatban toppan be. Mert mindig van valami dolga, mindig van kivel lógnia. Most azonban sehol senki, továbbá jó másnapos is vagyok, így hát hagyjon mindenki békén. Ergo itt ülök a padba, fejem az asztalra hajtva, és mindjárt elalszok. Nem is olyan rossz... Kár, hogy az osztálytársaim tök hülyének néznek, hogy ilyenkor én mit csinálok itt bent egyedül. Ráadásul a padon fejve! Mondjuk ez utóbbi talán nem is olyan újdonság tőlem. Meg is kérdezték páran, hogy beteg vagyok-e vagy ilyesmi. Én pedig, hogy meggyőzzem őket, mennyire jól vagyok, behúztam nekik. Vagyis csak egyikőjüknek, a többinek csak simán leüvöltöttem a fejét. Mégis mit érdekli őket, hogy vagyok? Hát mondom én vagyok itt a falkavezér! Az egész iskolában! muhaha (...)
Na szóval, gondoljuk csak át, hogy ki merre lehet... Anitát például már két napja nem láttam, pedig Seth-et már két napja kiengedték a kórházból. Ma már suliba is jöhet. Mégsem látom sehol... De érdekes. Bár az életemet tenném rá, hogy most is együtt lógnak valahol. Meg hogy Anita eddig is Seth-tel volt valahol. Csak hát elfelejtett szólni, ami önmagában elég gáz. Basszus, hát vele élek együtt, és már ki tudja, hány napja nem láttam. Na nem mintha annyira hiányozna! Á, dehogyis! Tyler... Tyler mindig itt szokott lenni. Így hát az a kettő lehetőség áll fent, hogy vagy csajozik, vagy valami olyan fontos dolga akadt, amin életek múlhatnak. Vivien... Nos, Vivien még nem is igazán a csapatunk tagja, de mégis kezd közénk tartozni. Ez talán annak az oka, hogy Anitával régen nagyon jóban voltak, és most újra egymásra találtak. Vagy csak szimplán az, hogy ő is olyan bűnöző, mint mi, így aztán egyértelműen közénk tartozik. Na mindegy, őt sem láttam.
Nagyot sóhajtva megfordítottam a fejemet az asztalon, hogy kinézhessek az ablakon. És aztán megláttam az emlegetett szamarat, vagy hogy van a mondás. De nem csak őt láttam, hanem egy fickót is. Bizony... Egy nála nem sokkal idősebb fickóval hetyegett. Kissé meglepődtem, ugyanis azt hittem, hogy nincs senkije. Persze sosem mondta ennek az ellenkezőjét. Abból gondoltam, hogy nincs senkije, hogy azt mondtam, hasonlít Anitára. Márpedig Anita nem csalná meg a barátját. Anita nem is szokott nagyon pasizni. Bele van zúgva Seth-be, és mindig is bele volt zúgva. Valamiért azt hittem, hogy Vivi is ilyen. A fene se tudja, miért. De úgy tűnik, tévedtem. Ez a csaj is olyan, mint a többi. Jóféle egy éjszakás kalandok nekem. De semmi több. Azért ez némi csalódás. Pedig leszámítva a drogozását egész belevalónak tűnt. Meg hát először fordult velem elő, hogy félreismertem egy embert. Nem tesz valami jót az egómnak. Na de mindegy, megesik. Annyi pozitívum van a dologban, hogy akkor simán lefektethetem. Amire meglett volna már az alkalmam, de kihagytam. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy egy belőtt narkóssal csináljam. Meg hát akkor láttam benne valamit. Valamit, amit most már nem látok. Jeee!
Ezzel le is tudtam a dolgot, visszafordítottam a fejem az előző állásba, és pár percen belül elnyomott az álom. Ez van, majd felébreszt a tanár, ha nem tetszik neki.

Mondhatni eléggé eseménydúsan teltek az utóbbi napjaim. Seth kórházba került, ami önmagában szörnyű, de mi mégis kihoztuk a legjobbat a dologból. Szinte egész nap ott voltam nála látogatóban, és végigbeszéltük a napot, meg sétáltunk a kórház kertjében, meg miegymás. Egyszóval tökéletes volt minden. Leszámítva persze azt, hogy agyrázkódása volt. Mondjuk hál' az égnek jól viselte, úgyhogy csak a biztonság kedvéért maradt bent megfigyelésen a kórházban, így én korlátlanul vele lehettem. És két napja ki is engedték, ami azt jelentette, hogy még többet lehettünk együtt. És voltunk is. Seth-ék nyaralója a szomszéd városban van, és mi elmentünk oda kettesben. Ha létezik Mennyország, akkor ez az volt. Kicsit már szégyellem magam, hogy ennyire boldog vagyok. Na de végül is kijár nekem, nemde? Ettől függetlenül azért igazán szólhattam volna Jasonnek vagy Reid-nek, hogy pár napig ne várjanak haza. Bár nem hiszem, hogy nagyon aggódtak értem. Szerintem fel sem tűnt nekik, hogy nem vagyok otthon. Különben hívtak volna a mobilomon, amit direkt emiatt vittem magammal.
Kibámultam az autó ablakán, és nagyot sóhajtva nyugtáztam, hogy bizony mindjárt beérünk a suliba. Seth vezetett, én meg mellette foglaltam helyet az anyósülésen. Nem akartam visszamenni a suliba, a régi életbe, a régi kerékvágásba. Abba a hülyékkel teli intézménybe, a debil bagázsba, ahol csak elrontják az idillünket. A fő ok természetesen Regina volt, aki nem jött szóba egész idő alatt. Szerencsére. De így visszagondolva... Hát akkor igen jó volt, hogy nem jött szóba, mert nem vette el a boldogságunkat, és jókedvünket. De azért valamennyire szóba kellett volna azért hozni. Például: "hé Seth, akkor mi is lesz veletek?" vagy: "akkor szakítasz vele?" esetleg: "és mi járunk akkor vagy mi van?"
Tehát valami ilyesmit kellett volna megkérdeznem tőle, mégsem akaródzott a számnak kiejteni e szavakat, így hát nem is erőltettem. Majd kiderül úgyis, már nem sok van hátra. Ám sajnos van egy nagyon rossz érzésem, nem tudom miért.
A srác felé fordultam, összeért a pillantásunk. Ő rám mosolygott, én meg rá. Ettől a mosolytól meghalok. Ettől a mosolytól képes vagyok még a legszarabb dolgokat is csodálatosnak látni. Á, a francba! Már megint szerelmes lettem... És asszem most jobban, mint a legutóbb. Hát ez fantasztikus... Mondjuk tudom, hogy ő is szeret. Egyszerűen látom rajta, ahogy rám néz, és érzem, ahogy hozzám szól. De mégis itt van ez az érzés, ami nem hagy nyugodni. Mert mi van, ha ez nem elég? Belegondolok, és ettől a sírás kerülget. De nem szabad kimutatnom, erősnek kell maradnom! Fel is öltöttem a pókerarcomat, és eljátszottam, hogy nincs az égvilágon semmi baj. Kinéztem újra az ablakon, és megpillantottam az iskolát. Hát végül mégiscsak véget ért az idill. Nem baj, így is rengeteg időnk volt együtt kettesben.
Valami hiányzott. Görcs szorult a gyomromba a hiánytól, ami húzott felé, és akaratlanul is megfogtam a szabadon lévő kezét, úgy hogy rá sem néztem. Egyszerűen olyan magától értetődő dolog volt. Persze nem az agyamnak, hanem a szívemnek. Az vette át az irányítást a kezem felett, és nekem nem volt elég erőm ahhoz, hogy küzdjek ellene. De talán nem is akartam...

Őszintén szólva nem is tudom hogy mért is jöttünk vissza az iskolába. Olyan érzés kerülgetett, hogy ezt soha nem kellett volna megtennem. Visszajönni ide...még akkor sem, ha ezzel veszélyeztetek egy-két dolgot. Viszont mivel már megvolt a szerződésem egy hivatásos csapattal, így nem is aggódtam annyira. Az iskola az csak egy dolog...de nem lehetek hülye. Tanulnom kell, s nem csak focizni. Az nem lenne éppen a legjobb dolog. Persze minden csak nézőpont kérdése.
Nem tudtam még is mi van Regina-val és velem. Mióta kórházba kerültem, nem beszéltem vele. Hisz ha jobban bele gondolok, úgy hiszem, miatta kerültem be a kórházba is. Még csak be se jött hozzám. Nem mintha hiányzott volna nekem.
Bár talán akkor Anita nem jön be hozzám, s nem töltöttünk volna el együtt egy kellemes hétvégét a nyaralóban, s most nem ülne itt velem. nem fogná a kezem, s talán akkor a pillangók sem fickándoznának a hasamban. Összevontam szemöldököm, majd felsóhajtottam s úgy pillantottam az iskolára, majd leállítottam a kocsit, s most én fogtam meg a kezét.
-Be kellene menni... kedvem nincs hozzá, de nem lóghatok...-mondtam csendesen, miközben kezét ajkamhoz emeltem, finoman kifordítva hogy tenyere legyen fent, s belecsókoltam tenyerébe, majd elengedtem kezét, s mosollyal arcomon pillantottam fel rá.
lassan kiszálltam a kocsiból, odamentem az ő oldalára s kinyitottam neki az ajtót. Kezem nyújtottam, hogy segítsek neki.
Még egy ideig nem focizhatom, de megterhelni ezzel nem terhelem meg magam. Mindent szép lassan. Hisz nem lenne kellemes ha az ember csak úgy egyik pillanatról a másikra menne tönkre. Én meg ezt nem akartam. még egy kicsit sem.
-Gyere... ideje lenne bemenni...-mormogtam, nem éppen a legnagyobb lelkesedéssel.

Éppen a körmömet reszelgettem, amikor észrevettem az ablakból, hogy Seth megérkezett. Természetesen felismerem a kocsiját, hiszen elég jó járgánnyal jár. Élvezet benne ülni, vagy mást csinálni... Kezdtem megörülni, mert már jó pár napja nem beszéltem vele. Jó, tudom hogy kórházban volt, de nem volt kedvem bemenni. Utálom a kórházakat! Meg valahogy nem volt kedvem beszélgetni vele, azok után, hogy az a ribanc beverte az orromat. Nekem is kórházba kellett mennem, csak aztán anyám szerencsére átszállított egy drága magánklinikára. Így aztán az orromon nem látszik a kár. Mintha mi sem történt volna. És fájdalmam sincs, mert minden nap teletömnek fájdalomcsillapítókkal. Szóval tök jó. De ezalatt az idő alatt eléggé unatkoztam. Meg érdekelne, hogy mit csinált Seth az utóbbi két napban, miután hazaengedték a kórházból. Ugyanis felhívtam, de az anyja azt mondtam, hogy nincs otthon. És mikor megkérdeztem, hogy mégis hol van, nem válaszolt. A szemét disznó! Mindegy is, majd megkérdezem most magamtól. Nyilván valami uncsi edzésen lehetett. Csakis ilyesmiről lehet szó.
- Regina, megjött Seth! - sipákolt a fülembe Gretchen. Jézusom, ennek a libának egy cseppnyi esze nincs, az tuti!
- Én is látom, te idióta! Nem vagyok vak! - rivalltam rá. - Hamarosan jövök, most ne gyertek velem. Köszke! - tettem még hozzá, majd elindultam kifelé a teremből, azután a folyosón át a suliból is. A termünk szerencsére a legközelebbi a hátsó bejárathoz, ami a parkoló felé nyílik, így aztán nem kellett sokat gyalogolnom.
Felöltöttem a tőlem már jól megszokott bájvigyoromat, és elindultam a kocsija felé. Ám rögtön ráfagyott a mosoly az arcomra, mikor megpillantottam, hogy az ÉN pasim kivel van. Az agyamat elöntötte a düh. Azzal a ribanc Anitával sétált kézen fogva!!! Nyilván még nem vett észre. Na majd adok én meglepetést! Ezzel az elhatározásommal indultam el feléjük felháborodottan, majd kikelve önmagamból elkezdtem üvöltözni. Direkt jelenetet rendeztem, hadd tudja csak az egész iskola. Nekem az csak jó, hiszen még népszerűbb leszek, és engem fognak majd sajnálni, ezáltal újabb követőim lesznek. Jippi! Minden rosszban meg kell látni a jót, nem igaz?
- Mégis mi a francot képzelsz te magadról, Seth?! Eltűnsz napokra, aztán a semmiből előállítasz ezzel?! - mutattam Anitára. Direkt nem szólítottam a nevén. Még mit nem...
- Azonnal magyarázatot követelek! Tudod hogy mennyire aggódtam érted? - tört belőlem elő pár könnycsepp, majd sírva fakadtam. Természetesen színészkedés volt az egész, hogy még hitelesebb legyen az alakításom, de ezt ők nem tudják. Szerintem igazán érdemelnék egy Oscart vagy valamit. De minimum!

Azt hittem, ezt a napot, s pillanatot semmi sem ronthatja el, de úgy tűnik tévedtem. Hiszen Regina pont akkor érkezett a képbe, mikor nem is vártam rá. Időzíteni azt persze tudott mindig is. S hogy még így reagál arra hogy mással vagyok, nos az nem volt éppen kellemes a számomra. Főleg azok után, amit ellenem követett el. Megcsalt, s most még is azt hiszi hogy még úgy tekintek rá mint a barátnőmre. De ki tudja… talán megváltozik egyszer. Talán nem fog megcsalni többet. Sosem tudhatom igazán. Bár aki az elején megcsal, az a végén is megfog csalni.
-Anita… neve is van! Anitának hívják…-morrantam rá, s még mindig nem engedtem el a kezét. Nem akartam elszakadni tőle. Azt akartam hogy ott legyen velem. Ő kellett nekem.
-Aggódtál? Regina… ha igazán aggódtál volna értem, akkor meglátogattál volna a kórházban. -mondtam csenden, majd Anitára pillantottam, s kicsivel később még is elengedtem a kezét, de csupán csak karba tettem a kezemet. Nem mondtam neki semmi többet, csak vártam, vajon még is miféle magyarázattal áll elő nekem. Vajon mit fog mondani annak érdekében, hogy talán még el is higgyem neki. De hogy ott sírt, az már kicsit kezdett kiakasztani.
Felsóhajtottam, elővettem egy zsepit, letöröltem könnyeit, majd visszaléptem oda ahol eddig álltam.
-Jajj ugyan!! Ne sírj már!!

Azt hittem, csak rosszul hallok, amikor elkezdte magyarázni, hogy Anitának hívják. Mintha nem tudnám! Hát ne nézzen már hülyének! Lefogadom, hogy sokkal több eszem van, mint kettejüknek egybevéve. Ráadásul mi az, hogy megvédi? Nem lesz ez így jó... Nem választhatja Anitát. Nem hagyhatom. Mi lenne a jó híremmel? Továbbá engem senki nem dobhat! Én kidobhatom, addig oké, de ő engem? Na azt már nem! Márpedig nekem nem áll szándékomban kidobni a suli egyik legjobb pasiját, aki sport ösztöndíjas. Mondom én, hogy nem vagyok hülye! Új stratégiát kell felállítanom.
- Én is kórházban voltam! Ugyanis az ott - böktem Anitára mérgesen. - betörte az orromat. Nyilván erről nem sokat tudsz... Még szerencse, hogy a legjobb orvosok kezeltek a magánklinikán, különben még most is bent feküdhetnék orrműtétek sokasága miatt. - kivételesen most nem is hazudtam. Mik vannak! Történelmet írhatunk, vagy mi.
- Miután kiengedtek, anya nem engedett el sehova, mert otthon kellett feküdnöm. Telefonálni sem engedett senkivel! És amikor már nagyjából meggyógyultam, és téged is kiengedtek, kerestelek, de nem voltál otthon. Anyukád pedig nem mondta el, hol vagy. Bár most már sejtem... - néztem lenézően Anitára, majd Seth-re pillantottam ártatlan bociszemekkel, mintha én lennék az áldozat. Mintha összetörte volna a szívemet, olyan képet vágtam. Valószínűleg beveszi, kajak jó színész vagyok. Hát még kiskoromban tanítottak is, szóval... A hitelesség kedvéért azért folytattam a sírást. Ő a kezembe nyomott egy zsepit. Na ez már haladás! Ki leszel ütve a ringből, Anitácska... Tudom ám, hogy mi Seth gyenge pontja.
- Könnyű azt mondani! Nem fogod fel, hogy tökre aggódtam érted, mert azt se tudtam, hol voltál, és aludni sem tudtam. Enni se, meg semmit se tudtam csinálni. Aztán, aztán... - csuklott össze a hangom direktben, mintha nagyon ki lennék akadva. - ... aztán kiderül, hogy vele vagy. Hát könyörgöm, mégis mi ez? - a végét már elharaptam, mivel muszáj volt sírásban kitörnöm. Vagyis inkább már szinte bőgtem, zokogtam. A parkolóban mindenki minket figyelt. Helyes, nagyon helyes.

Végig hallgattam, s alig bírtam megállni, hogy ne öleljem őt magamhoz, hogy ne sírjon. De egy ideig nem tettem mégsem meg. Csak álltam ott csendesen, majd lehajtottam fejem, s mikor már zokogott, magamhoz öleltem. Nem szerettem ha egy nő bőg. De hogy ennyire, az egyszerűen már kiakasztó. Felsóhajtottam újfent, ismételten kicsit jobban öleltem őt magamhoz.
-Jajj ne sírj már! Hagyd abba!! Nem tudtam hogy korházban voltál…-suttogtam, s néhány pillanattal később kicsit távolabb toltam őt magamtól. –Kérlek hagyd abba a sírást. Nem szeretem ha sírsz…nézd mindenki minket néz…
valahogy mindent elhittem neki. Az ég világon mindent. Nem tudtam elhinni amit mások mondanak nekem. De azt tudtam, azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy megcsalt. Hogy elárulta szerelmemet. És most még is a karjaimban tartom, hátát cirógatom, próbálom csitítani, kisebb nagyobb sikerrel.
-Nah… ne itasd az egereket…-letöröltem könnyeit, s vártam hogy végre befejezze a bömbölést.
Mintha nem lett volna elég nekem ez az egész. Mintha minden ellenem esküdött volna össze. Pedig olyan jól indult ez a nap. Anitával kettecskén, mosolyogva, boldogan, s most meg... most meg itt vagyok, karjaimban azzal a lánnyal, kinek semmit sem jelent a szerelmem, de még is itt vagyok vele, s próbálom őt vigasztalni.

Egyikünk sem akart kiszállni a kocsiból és bemenni a suliba, de muszáj volt, és ezt mindketten tudtuk. Így hát lassan, de biztosan, Seth kiszállt a kocsiból, majd az én részemre sétált, és kinyitotta nekem az ajtót. Mosollyal konstatáltam, hogy milyen úriember. Jól esett ez a kis figyelem és törődés, amit már nagyon régóta nem tapasztalhattam. Hagytam, hadd segítsen ki, majd kézen fogva indultunk el a suli felé. Mosolyogtam, szinte ragyogtam. Azt hittem, semmi sem törheti meg ezt a csodálatos érzést. Tévedtem. Regina trappolt ki az ajtón, és még szinte sosem láttam ennyire kikelve önmagából. Bár lemerném fogadni, hogy csak megjátssza ezt is, mint minden mást. Neki nincsenek érzései, én ismerem. Engem nem ver át. De Seth... Seth már más tészta. Rápillantottam, és vártam a reakcióját. Egyelőre semmi említésre méltót nem vettem ki az arckifejezéséből. Már ami Reginának szól. Eddig jó...
Aztán az a szőke picsa odaért hozzánk, és elkezdett rám mutogatni. Pff, mégis mit képzel ez magáról! Majd adok én neki! Rávicsorogtam. Egyelőre visszafogom magam, nem akarom még egyszer beverni az orrát vagy ilyesmi. Amekkora szemét a végén még feljelent. Márpedig az senkinek nem volna jó. Legalábbis nekem nem, az biztos. Szépen helyre rakták amúgy az orrát, most ha így jobban megnézem. Pedig elintéztem elég rendesen....
Regina elkezdett sírni. Micsoda színjáték! Menten eldobom az agyam, és megtaposom! Vagy valami ilyesmi... Seth pedig elengedte a kezemet, hogy egy zsebit adhasson annak a jóembernek. Kezdtem kicsit kiakadni, és nem érteni a dolgokat. Vagyis nyilván nem szakított még vele, hiszen azóta nem is beszéltek. De úgy gondoltam, hogy akkor majd most. Hiszen ez egy jó alkalom a szakításra, nem? Úgyis lebuktunk. Tudja, hogy együtt voltunk. Ám semmi sem úgy történt, ahogyan azt szerettem volna. De mire is vártam? Én, én nagyon hülye! És naiv... És még sok egyéb más... A csaj, nem viccelek, úgy elkezdett bőgni, hogy az egész parkoló minket nézett. Kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam. Márpedig az nagy szó. Egy pillanatra elfordultam, hogy megnézzem, ki néz minket. Jól sejtettem; mindenki! Majd visszafordultam, és azt láttam, hogy Seth átöleli Reginát. Nem viccelek, a szám is tátva maradt. A torkomban gombóc, a gyomromban görcs, a szívemet meg mintha kalapáccsal püfölnék, miközben küszködtem a könnyeimmel. Önmagammal harcoltam, nehogy elsírjam magam. Az első pár másodpercben csak álltam ott bambán, tétlenül. Számomra megállt az idő. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, de feldolgozni sem, hogy mi történt. Pofán csapott a valóság... A valóság, mi arról szól, hogy ebben a mesében nem én vagyok a királylány, hanem Regina. Mint ahogyan mindig is volt... És amikor ez eljutott az agyamig, hát... egyszerűen nem bírtam tovább, és én is sírni kezdtem. Ekkor már mindenki engem bámult. Nagyszerű! De hadd ne várjam meg, amíg ide is jönnek vigasztalni. Isten ments! Így hát fogtam magam, és szó nélkül bevonultam az iskolába. Vagyis inkább befutottam, bőgve. Majd egyenesen a mosdóba vettem az irányt, aztán egy fülkébe, és ott aztán végleg kitört belőlem minden fájdalom. Nem is tűnt fel, hogy sírok, mert a könnyeim egyszerűen önálló életre keltek, és maguktól kezdtek patakokban folyni. Szörnyű. Most kellett volna kidobnia, de ehelyett magához ölelte. Őt választotta, és nem engem. Hanyadszorra is már? Nem tudom, miért ő a jó, a tökéletes, és miért én vagyok a selejt, a lábtörlő. Nem tudom, mit tettem, hogy ezt érdemlem. Azt hiszem, nem kértem sokat. Vagy talán mégis(?).

Nem értettem én már semmit sem, de nem hagyhattam csak úgy ott Reginát, még akkor sem, ha a szívem igazán nem is hozzá húzott, hanem sokkal inkább Anita felé. Mintha nem is lett volna semmi ami közénk állhatott volna, aztán az álom véget ért, s jött a valóság, amiben nekem teljesen más ember jut, s nem az, akit igazándiból megérdemeltem volna. De most ezen mért is gondolkodom? Hiszen úgy sem tehetek most semmit sem. Nem mehetek Anita után, hiszen akkor teljes mértékben hülyének néznének, talán még ennél is jobban.
Így aztán jobbnak láttam, ha ott maradok ahol vagyok, s ha szép lassan bemegyek a terembe, s elfoglalom az engem megillető helyet.
A terem hátsó felében foglaltam helyet, távol mindenkitől, hiszen kellett egy cseppet gondolkodnom, mikor nem szól bele senki sem az eszmecserémbe, melyet saját magammal folytatok le. persze a tanár párszor beszólogatott nekem, s kérdezgetett hogy hogy vagyok, fogok e játszani még valaha. És a válaszom minderre persze hogy igen volt. Hiszen hogy vette volna ki magát, hogyha nem teszem meg? Mintha az életemet vették volna akkor el... így ezt nem engedhetem meg magamnak.

Az iskola és én, egy olyan tényező, amikor nem tudok olyan lenni, milyennek igazán kellene lennem. Csak ülni, s bambulni kifelé a fejemből, miközben izgalmasabb dolgokat is hajthatnék végre. Mondjuk talán tehetném azt, mit amúgy is szoktam. Szökdösőm a testőreim elől, s csak Tony tudja általában merre is járok, vagy talán még Joe is. No meg persze Frankie is. Tudom jól, hogy nem kellene ilyennek lennem, de ha egyszer börtön a saját otthonom, akkor valamit csak kell tennem annak érdekében, hogy ne legyek mindig ugyan ott, bezárva mint valami kismadár- S mivel a tanár nem igazán jött, s nem mondott semmi érdekeset sem az elején, így kinyitottam az ablakot, kibámultam rajta, s Tony-t figyeltem. Arcomon halvány mosoly izzot, egészen addig, míg a tanár hangját nem hallottam meg magam mögött.
-Ms Blake... kérem foglalja el helyét, vegye elő felszerelését, s készüljön a felelésre.
-Élhetek azzal az idióta, s egyben szánalmas felmentési lehetőséggel, hogy fel vagyok mentve, mivel szurkolási képzés volt, s fel vagyok mentve?
-Tagja a szurkoló csapatnak?
-Isten ments!! Hogy olyan idiótán nézzek ki mint azok? -horkantam fel, s elképedt képet vágtam. a többiek persze röhögtek, a tanár meg kiakadt, s elfehéredett a haragtól, mit irántam táplált.
-Most már maradjon csendben kisasszony!
-jajj bocsánat! Elfelejtettem hogy a lánya is a csapat tagja...de nem fogok nyalni csak azért hogy megbocsásson nekem.-villantottam meg egy mosolyt, s kényelmesen elhelyezkedtem volna, de megragadta kezem, felrántott, s kitessékelt a teremből. Miután becsukta, még utoljára visszamentem a terembe.
-Bocsánat asszonyom, de ez diszkrimináció...csak azért tett ki, mert Fehér vagyok.-egy srác már kidőlt a röhögéstől a padból. s mikor a tanárnő dühösen felém indult, inkább jobbnak láttam ha távozom, s utam ki vezetett, s odakint letelepedtem valahol. Nem akartam messze menni onnan, de ha egyszer már kidobattam magam onnan, akkor azt rendesen kell megtennem. A szünetben meg majd csatlakozom Tony-hoz.